A francos rohadt életbe! - csúszott ki a számon, ahogy levonszoltam a húsz kilós bőröndömet a futószalagról és ráügyeskedtem a kiskocsira, mindezt persze magas sarkúban, mert hát az ember lánya jól akar kinézni, amikor élete új állomásának színhelyén földet ér, de hát ugye arra nem gondol az idétlen libája, hogy 16 óra repülőút után még a fenséges Kim Thehi se nézne ki jobban, mint a mosott lóvégtermék, nem hogy egy egyszerű halandó. A nadrágom összegyűrődött, a blúzom úgy nézett ki, mintha a nyolckerben túrták volna egy angol használtruha-boltban, a sminkem szétfolyt, a hajam zsíros kócokban lógott (még hogy használ a gyümölcskivonatos sampon a zsírosodás ellen, bvahahahahah, fityiszt nektek reklámok!) és letört két körmöm. És hol vannak ilyenkor a K-drámák gáláns, jóképű lovagjai, akik megszánják a damsel in distresst és fogpasztareklámba illő, szemkiverő világító mosollyal lesegítik a bőröndjeimet?! Na hol?! A francos K-drámákban, ott! Igen, igen, már megint füstölgök, mint a kazán, a szemem sarkából látom, ahogy a rókabundás kikent-kifent középkorú nő két lépéssel arrébb felháborodottan vizslat az operált szemeivel, míg a kövér férje a mobilján lógva a részvényárakat tudakolja. Megeresztek egyet a signature vagy-elkapod-a-fejed-vagy-meghalsz-pillantásomból és gazdagnéni azonnal hátrál két lépést a Guccijában.

Gyűlölök repülni, mert macerás, mert félelmetes és mert nincs senki, aki fogja a kezem a légbumpszliknál. Tizenhat tetves óra, ebből tizennégy a levegőben, horkoló útitársakkal, ablak mellett! Ráadásul felfáztam a múltkorában, így gyakorlatilag két óránként kellett átverekednem magam a mellettem ülő japán kiscsajon, aki felterpeszkedte a lábát az ülés támlájára, és úgy aludt, mint a hetedhét mennyország, a folyosó melletti ülésen bóbiskoló amcsi papóról nem is beszélve, aki álmában hörgött és folyt a nyála. Na meg a másik, hogy nem tudok mozgó járművön aludni. Hiába alig érezni a repülést, a tudatalattim tudja, hogy ez mozog, kérem, és olyankor kikapcsolt állapotban lebzsel az alvás funkció. A tíz-tizenöt perces bágyadt bóbiskolásoktól jobban elfáradtam, mintha három napig kellett volna a krumpliföldön kapálnom egyhuzamban, a szemem már vörös volt a huszadik megnézett kínai vígjátéktól, lassan kezdtem herótot kapni Jackie Chantől. Na kérem, ilyen állapotban értem földet Szöulban, nem érdekelt a világ legszebb repülőtere, se az elsuhanó jóképű koreai fickók, egyet akartam: fürödni és aludni. Miután sikeresen rátuszkoltam a bőröndjeimet a tologóra és reszkető bokákkal áttoltam a cuccot a kijáraton, döbbentem rá, hogy engem elvileg itt várnak. Hátra arc, vissza a kapuhoz, a tömegben próbáltam lesni, hogy melyik sofőregyenruhás kis köpcös az én emberem. Végül csak rábukkantam a Seilong Industries feliratot szorongató bácsira, és megkopogtattam a vállát.

- Csogijo, csak nem engem tetszik keresni? Kálmán Kata.

Bámul rám az istenadta, biztos az akcentusom. Betűzöm neki, hátha úgy jobban megy, mire felderül a pufók arca és bólogatni kezd. De, de, a Seilongtól küldték, hogy hazavigyen. Hú. Kő legördül, legalább ez megvan. Nála volt ugyanis a vadiúj lakásom kulcsa. Adzsossi kedvesen elszedte a bőröndjeimet (alig látszott ki a halom mögül), én meg sűrű bocsánatkérések közepette követtem, ahogy illik, ő meg viszont-bocsánatot kért, ahogy illik, hát így értünk a parkolóba a kocsiig. Fekete BMW, vadiúj modell, fehér bőrülések. Hűazanyja! Hát nem hiába ácsingóztam erre az állásra, amióta csak kézhez kaptam a diplomám. Jólesően simogatta a bőröm az ülés, ahogy áthussantunk Szöulon - na jó, a hussanás némi költői túlzás, tekintve a kibebaszott dugót, amiben ültünk fél órát. Szerencsére adzsossi nem volt beszédes kedvében, gondolom errefelé a céges dolgozókkal nem illik trécselni a céges kocsiban a céges sofőrnek, így 16 órányi kimerültség után jól esett a viszonylagos csönd, a puha bőrülésben elsüppedés, ablakra fejtámasztás és a hangul-feliratok böngészgetése a piros lámpáknál. Valahol a negyedik lámpa környékén tudatosult bennem, hogy itt vagyok. Itt, hol is?

Szöul, álmaim városa. A nagypofájú Katus földet ért.